Bolygó hangja

Táncköltészet, hangmágia – az életre kelt asztrálmítosz

A Nyári Mozi Színházi Közösség bemutatja: Higashi–Döbrei: A bolygó hangja (Zenta, Művelődési Ház, június 2.)
Magyar Szó, Szögi Csaba, 2016. június 4.

Aummm… az őséjszaka sötét álmából megszületik az első fény. A Lélek az Anyagba süllyed mély szerelmében, és nászukból azonnal meg is fogan a vágy a szabadulásra, ám nincs már szabadulás – egyelőre nincsen. További fények születnek Égen és Földön, bolygók és csillagok nyüzsögnek az Univerzumban, melynek ős csendjét Zene tölti be, új harmóniát igyekezvén teremteni a káoszban. Miközben Adam Kadmon álmodik, az alvó Ádámot Lilith hívja táncolni. Pillanatokra együtt lejtenek, de kevés az érintkezési pont: Ádám az anyagot nemzi egyre csak, míg Lilith igaz Édenükkel kommunikál. Énekétől lúdbőrzik a teremtett világ. A kövek, a fák, a férgek és a felhők semmit sem értenek – a Szellem is káprázattáncot jár –, ám mindent éreznek egyszerre csak. Egy hosszú pillanatra. Átrezgi őket a táncköltészet és a hangmágia. Fehér. És fekete. Horizontján ott lebeg a mosolyom.
…pedig nincs mosoly Yoko Higashi és Döbrei Dénes előadásában, egy szemernyi sem. Csupán távoli ígérete. Mert itt a születés döbbenete játszódik le a szemed előtt, messze még a halálos megkönnyebbülés. Harlequin messze jár, Pierrot maszkja színészen és nézőn egyaránt. Mégis jóleső lúdbőrzés már az első kép, az első apró mozdulat. Ahogy a Teremtő álma megmozdul. Valami ősi, valami elemi erejű. Aztán elindul a zene, és a lúdbőrzés állandósul.
Döbbenetes energiákat szabadít fel ez a Lyonban élő japán hölgy – zenész, táncos, koreográfus – az elektromos effektekkel megbolondított hangszerekből és a saját hangjából, egészen megbabonázott! Mélyen regölő torokhang, magas fejhang, citerán végighúzott hegedűvonó, dub effekt… morajok, dübörgések, a káoszból születő harmónia. A táncos egy szempillantás alatt változik át zenésszé és vissza, miközben partnere végig körülötte lejti a fajdkakas násztáncát, hol közelebb, hol távolabb.
Minimális fényjáték, szinte semmi díszlet, a legegyszerűbb – bár igen beszédes (jin/jang) – kosztüm… aztán mégis egy teljes Mindenség. Tér és idő a szemed előtt születik meg puszta táncból és hangból – hogy végül a megváltás ígéretével magadra hagyjon. Egyszerre csak azt veszed észre, hogy gyomrodban felenged a görcs, amit küzdelmes hétköznapjaid építettek oda a gondok habarcsával. Mindez elillan. Magasabb valóságra ébredsz, igazi önvalódhoz közelít. Elengeded magadtól az anyagit, ő is elenged téged. Szeretnél itt maradni, így maradni… de az ember minden káprázatreggelén újabb álomba ébred.
Meghajláskor mégis kivirágzik egy mosoly – vigasz számunkra. Talán ígéret is.
Részint ugyan fájdalmas számomra, hogy Zentán aránylag kevesen érdeklődtek a két nemzetközileg elismert, ráadásul kiváló művész produkciójára, mely egyszerre volt tradicionális és nagyon modern – no meg végtelenül meditatív –, de ennek a sajnálatos helyzetnek volt egy igen nagy haszna is azok számára, akik eljöttek megnézni: hogy az utolsó pillanatban kamaradarabot varázsoltak számunkra az előadásból, ily módon szó szerint együtt lélegezhettünk vele. Amikor érzed a verejték szagát, látod az izmok játékát és a szemekben megcsillanó lámpafényt, hallasz minden csusszanást a színpadon… akkor már ízleled és tapintod is a lényeget.
A lényeg pedig, hogy feloldódj a harmóniában. Megtörtént. Egy időre mindenképpen.
Én legalábbis így tudom.